Határtalan boldogság-6. fejezet

Remélem most sokkal több komikat írtok, mert így nem tudok írni, hogy nem tudom kinek tetszik vagy sem. Szóval MINDENKIT kérek arra, hogyha elolvassa írjon hozzá kritikát, mindegy, hogy jó vagy rossz csak írjon. És bocsánat, hogy csak ennyi lett, de rengeteg fellépésem és felkérésem lett most. Nagyon sajnálom! Remélem tetszeni fog nektek.(:

KOMIKAT!

6. fejezet

- Igen. –mondta és olyannyira elmosolyodott, hogy kilátszódtak gyönyörű, tökéletes, fehér fogai.
- Tessék? –kérdeztem összezavarodva.
- Semmi. – mondta közömbösen és le akarta zárni a témát, de nem hagytam.
- Akkor miért mondtad, hogy igen? –kérdeztem. „Nem is kérdeztem tőle semmit.”- tűnődtem magamban.
- Nem is. –mondta mosolyogva.
- Mi van? Neked telepatikus képességed van? – kérdeztem döbbentem, mert nem értettem semmit. De nem válaszolt semmit csak elkomorodott arccal engem bámult. Most már nem nézett engem, hanem kifejezetten bámult, ami nagyon zavarba ejtő tud lenni néha. „ Tényleg szeret engem?”-kérdezte most, már azaz idegesítő gondolat, de akár hogy is el akartam futni tőle mindig meg talált. Reménytelen volt elmenekülni előle.
- Igen. –mondta megint mosolyogva.
- Te a gondolatomban feltett kérdésemre válaszoltál? – kérdeztem döbbenten.
- Nem, nem válaszoltam semmire. –mondta és megint elkomorodott az arca. „Tehát nem szeret. Nem baj. Remélem majd lesz egy talpig úriember, aki teljes szívéből szeretni fog majd engem. Egyszer csak. Talán soha. Nem akarok egyedül élni és férj nélkül meghalni. Nem akarok olyan lenni, mint Anya. De kit érdekel a véleményem? Senkit. Csak egy lány vagyok, aki mindennél jobban szeret egyedül lenni, mint társaságban lenni. Egyedül lenni és olvasni.”
- Itt áll előtted. –mondta fülig érő mosollyal.
- Hogy mi? –kérdeztem döbbenten. – Te tudsz olvasnia gondolataimban? –kérdeztem. Elég valószínű, hogyha ilyen válaszokat mondd.
- Hát…- kezdte el, de nem fejezte be a mondatot. „Tényleg tudsz olvasni a gondolataimban?”- kérdeztem tőle nyugodtan, minthogyha azt kérdeztem volna tőle, hogy hol lakik.
- Ami azt illeti, igen. Tényleg tudok az emberek gondolataiban olvasni. –mondta.
- Miért nekem mondtad el? –kérdeztem tőle.
- Mert megbízok benned. –mondta mosolyogva.
- Ezt nem honnan tudod, hogy megbízható vagyok? –döbbentem meg.
- A gondolataidból. –mondta a félholdas mosolyával. „ Hát remek. Most már semmire se gondolhatok a közelébe. Ha csak…” –mérgelődtem magamban és egy ötlet jutott az eszembe. Simán meg tudom csinálni, hogy elrejtem a gondolataimat előle. De erről nem tudhat különben a tervemnek annyi.
- Tényleg megbízol bennem? –kérdeztem elpirulva.
- Igen. –mondta azzal a félholdas mosolyával.
- És most mire gondolok? –kérdeztem huncut mosollyal. Arra a legkedvesebb emlékemre gondoltam, amikor nagyon kicsi voltam és anya elvitt az első táncórámra. Mindig boldogság öntött el, hogyha erre az emlékemre gondoltam.
- Az első táncórádra gondolsz, amire anyukád kísért el. -mondta fülig érő szállal. „Tényleg tud mások gondolatában olvasni.” –állapítottam meg.
- Igen. –mosolygott.
- Az érdekel, hogy még mire vagy képes? –kérdeztem egy halvány érdeklődő mosollyal, amikor a gyerek néz az apjára, hogy fojtassa a mesét. De nekem ebben nem lehetett részem, mert amikor megszülettem rögtön elváltak a szüleim, mesélte anya.
- Túl kíváncsi vagy, de hogyha nagyon akarod, akkor majd idővel megtudod. –mondta azzal a mosollyal, amit már nagyon megszerettem. Felállt és kiment a WC-ből. „Nagyon kíváncsi vagyok, hogy még mire képes. Nagyon fusztrál, hogy nem mondja el.” Kimentem a WC-ből átöltözni, mert már vége lett az órának. Nem telt el pár perc már jöttek is a lányok és kérdezősködtek, hogy mi történt, de én csak egy kurta válasszal válaszoltam nekik:
- Nem nagyon emlékszem semmire. –mondtam és nem is kérdezősködtek tovább. Szerencsére testnevelés volt az utolsó órám, így hamar haza mehettem.